Ambringás rekumez

Ahogy év elején említettük, ebben az évben kijövünk pár meglepetéssel. Ezek egyikét már páran láthatták, de hivatalosan még nem adtam róla hírt, mert tesztelés alatt volt.
Most viszont íme bejelentem, készen van az első Ambringás mez, mely kifejezetten rekusoknak készült.
Hogy miben más, mint a megszokott kerékpáros mezek?
1, Először is nem hátul vannak a zsebei, hanem oldalt-elől (a fekete csíkban), így tökéletesen használhatóak fekvőkerékpáron. Ha még valaki nem próbálta volna, egy rekun a hagyományos kerékpáros mezbe rakott cuccok a háttámlának dőlve nyomják a hátat, vagy legalábbis nehezen kivehetőek menet közben. A mi mezünknél ez nem jelent gondot, van végre helye akár a magunkkal vitt kulcsnak, szemüvegnek, pénznek, iratoknak, vagy akár energiaszeletnek.
2, A zsebek zippzárral zárhatóak, így nem eshet ki belőlük semmi véletlenül.
3, A "pelenkabetétes" kerékpáros nadrág teljesen felesleges, sőt hátrányos a fekvőkerékpáron. Szabadabb mozgást biztosít, ráadásul higiénikusabb az Ambringás nadrág, mely kialakításában harmonizál a felsőkkel.
4, Egyedi és exkluzív design, melyen látszik, hogy a videlője tagja az Ambringás rekusok körének.
A felső mezek három kivitelben készülnek, hogy mind melegebb, mind hidegebb időben legyen megfelelő:
A, Rövid ujjú mez;
B, Hosszú ujjas mez, elöl szétnyitható;
C, Hosszú ujjas, vékony thermo anyagú mez, elöl szétnyitható

Mindegyik mez a legmodernebb alapanyagokból készül specialista gyártónál a mi specifikációink illetve terveink alapján S, M, L és XL méretben. További információ a honlapunkon.

Amíg fiatal az ember…

Mindig jól megbámulták elhaladó kis csapatunkat bringások és járókelők egyaránt: elöl háromkerekű rekuval a nagymama, Sárika, utána gyerekbringákon a két unoka, a tízéves Ákos és a nyolcéves Réka, majd kétkerekű rekuval Pupu nagypapa zárja a menetet. Hát még, ha tudták volna…Ha tudták volna, hogy a nagymamának ez élete első komolyabb bringatúrája, és azért jött háromkerekűn, mert egyáltalán nem tud biciklizni! Gyerekkorában a körülmények miatt kimaradt ez az életéből, és később sem pótolta, mindig csak engem kísérgetett autóval, miközben az Alpok hágóit jártam vagy valami extrém hosszú távú túrát tettem. Így ő is részese lett az élménynek, és ezzel megelégedett. Ám nemrég kedvet kapott, hogy maga is pedálozzon, és a júniusi Ambringa-túra alkalmával egy ICE trike ülésében annak rendje és módja szerint oda-vissza megtette a Dunakeszi-Vác távot, méghozzá nagy élvezettel. Igaz, minden új volt, a fék, a váltás, de Zoli a boltból aranyosan segítette, bátorította, így nagyon pozitív élménnyel zárult a túra. Nevettünk is eleget: addig kell új sportágat kezdeni, amíg fiatal az ember! (Sárika nem titkolja, hogy tavasszal volt 64 éves.)
Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy ő állt elő az ötlettel: amikor néhány napig nálunk lesznek a gyerekek, menjünk bringatúrára a Fertő-tóhoz! Megterveztünk mindent, megint kikölcsönöztük az ICE háromkerekűt, vettünk rá pakktáskát, és nekivágtunk. Az első napi etapot óvatosan választottuk meg: Hegykőtől Fertőrákosig, útba ejtve a vasfüggönyből mementóként meghagyott őrtornyot és a pompás strandot: 25 kilométer, enyhén hullámos vidéken, minden probléma nélkül. Másnap Mörbitzbe bringáztunk, onnan komppal jutottunk Illmitzbe, ahol szállást foglaltunk, de annak elfoglalása előtt azért tekeregtünk egyet a keleti oldal szikes tavai között, a madarakat figyelve, és persze nem maradhatott ki a strandolás sem. Ez már 40 km volt, részben agyforraló hőségben, és szintén jól ment.

A Hotel Postban kiderült, hogy a tulajdonos, Otto Josef Egermann, reku-tulajdonos és reku-mániás: nála kap egy ingyen fröccsöt vagy sört, aki fekvőbringával betér hozzá! Nem győzte fotózni és kipróbálni a gépeinket, és megmutatta saját Speedmachine-jét is. Más szállásokon és alkalmi találkozásoknál úgyszintén érdeklődést keltettek a bringák, többen kíváncsiskodtak, hol kapni ilyet – ezek rögtön leírhatták a telefonszámot és a honlap címét az Ambringa kulacsairól. Szóval valóságos roadshow lett a fertői kirándulásunkból, amelyet nem hiába neveztünk magunkban „Fertőzésnek”, lehet, hogy néhányan elkapták tőlünk a reku-vírust…

A harmadik nap gyilkos kánikulájában csak a strandot kerestük fel, igaz, én azért előbb gyorsan körbebringáztam a tavat (121 km, 4 óra 32 perc) – hajnali négykor, még sötétben indultam, kilenc előtt visszaértem, így ki lehetett bírni. Családomat is sikerült rávenni, hogy a végső 30 kilométert korán tegyük meg Hegykőig, így az utolsó napon ötkor startoltunk, és nyolckor már célba is értünk. Sárika közben megtáltosodott: míg az elején 10 km/óra volt a jellemző sebessége, fokozatosan gyorsult, és a végén már 18-19-cel pedálozott, úgyhogy Rékát tolnom kellett, hogy le ne maradjunk!

Ám ezek a számadatok mit sem árulnak el a lényegről: Sárika boldogan, elégedetten fejezte be a túrát, beleszeretett a bringázásba, magabiztosságot szerzett egy számára eddig ismeretlen világban, és máris bejelentette, hogy szeretne egy újabb csavargást, ezúttal kettesben. Már tervezzük, hogy három nap alatt bejárjuk Gemenc, Baja, Mohács és a Béda vidékét, ahol annyiszor jártunk már kenuval. Addig kell menni, amíg fiatalok vagyunk, és addig vagyunk fiatalok, ameddig megyünk!

Ambringa túra Pupu köszöntővel

Ahogy előzetesen már feltételeztem, valóban nagy eseménynek voltak szem- és fültanúi azok, akik eljöttek tegnap a júliusi Ambringa-túránkra, hiszen Pupu itt lépte át a 30.000. rekus km-ét. Mivel már csak 3,5 km volt neki hátra a nevezetes fordulóig, az indulás előtt már megelőlegeztük neki az ünneplést, és egy arannyal dúsított pezsgővel koccintottunk a tiszteletére.
Ezúton is gratulálunk Pupunak és további hasonló élményeket kívánunk, mint amelyeket eddig megélt rekui révén!
Egyébként mindenki megérdemli az elismerést, aki szombaton eljött, hiszen hatalmas kánikulában és tűző napsütésben indultunk. Dunakeszin már meg is állt a 12 fős csapatunk egy kis frissítőre az autós révnél. Szerencsére Göd magasságában már kicsit elviselhetőbbre fordult az idő, mely a hűvös Duna közelségének, a több zöldterületnek, valamint némi felhősödésnek volt köszönhető.
Vácon ismét pótoltuk az elvesztett folyadékot és energiát, majd miután megbeszéltük, hogy Pupunak, mint autós újságírónak milyen szörnyűségeket kell szinte nap mint nap elviselni az olvasók igényeinek kielégítése céljából :), elindultunk visszafelé.
Ez a szakasz már kifejezetten kellemes bringázást tett lehetővé, hiszen mire kijutottunk az árnyas részről, már elég laposan sütött a nap, ráadásul felhők is sűrűbben takarták el a szemünk elől. A Megyeri hídon áttekerve még átküzdöttük magunkat a közeli bányatavakról jövő emberek tömegén, majd megkerültük az Omszki-tavat is, így közel 60 km megtétele után visszaérkeztünk a boltba úgy, hogy közben senki sem égett le, nem kapott hőgutát, sőt láthatóan még élveztük is a túrát és egymás társaságát.
Köszönöm mindenkinek, aki eljött!

Harmincezer kilométer

Rohan az idő – de nem maradok le tőle én magam sem! Éppen három éve, hogy boldog reku-tulajdonos lettem, és ezalatt harmincezer kilométert tettem meg fekvőbringával. A kerek szám elérésére a holnapi Ambringa-túrán kerül sor!
Mi minden fért bele az Egyenlítő háromnegyedébe? Bejártam Magyarország legnagyobb részét, számomra addig jórészt ismeretlen tájait is, például a Tisza-mentét, Tokajtól szegedig. Nagy túrákat tettem: a Dráva-kerékpárúton a folyó forrásától (Innichen, Olaszország) Letenyéig, a Duna-kerékpárúton a forrástól (Donaueschingen) Budapestig, Sienától Rábafüzesig, Prágától Budapestig (616 km) másfél nap alatt, pihenés nélkül, Mainztól Rajkáig négy nap alatt, és teljesítettem a Race Across Hungary futamot Szentgotthárdtól Tiszabecsig (680 km, 32 óra). A tévhitet, miszerint csak síkon jönnek ki a reku előnyei, több hágó és csúcs megmászásával igyekeztem és igyekszem továbbra is eloszlatni.

Ezeknél a számszerűsíthető eredményeknél is sokkal fontosabb azonban, hogy friss lendületet kapott már-már lecsengő bringás pályafutásom, rengeteg pozitív élményben volt részem, új barátokra tettem szert, és egy rokonszenves körhöz tartozom. Köszönet mindenkinek, akinek része van ebben: Feleségemnek, Murláéknak, a boltból a fiúknak, Novák Ádáméknak, és valamennyi túratársamnak.

Nem lenne teljes ez a néhány sor, ha nem szólnék külön a Challenge Hurricane SL-ről. 23,5 ezer kilométert futott, és mind szemre, mind műszakilag újszerű állapotban van. Persze egy ilyen finom sportgép esetében kellett ehhez némi karbantartás: a harmadik garnitúra gumi és lánc, a második első féktárcsa, a második hátsó karbon lengővilla és a harmadik első légrugó-elem szolgál rajta – a fékbetéteket nem számolom. A pakktáskát kissé kiszívta a nap, de a fényezés karcmentesen csillog az eredeti rubin-metál színben. Összenőttünk – sok szép út vár még ránk!

Szonbaton (17-én) Ambringa túra!

Kicsit késve szólok talán, de remélhetőleg az Ambringa naptárban már olvasta mindenki, hogy most szombaton, 17-én Ambringa túra. Még az is lehet, hogy Pupu ezen a túrán teljesíti a 30.000. rekus km-ét, hiszen már nagyon közel van hozzá!
Szeretettel várunk mindenkit a szokott módon:
a, Aki rekut bérel, azokat legalább dél körülre, hogy legyen idő a beállításra és a próbákra.
b, Aki saját bringájával jön, azokat is kérjük, hogy időben érkezzenek, mert 14:30-kor indulunk a bolt elől!
Viszlát szombaton!

Lamentálás

Kb egy hónapja, a Tour de Pelso-n volt alkalmam beszélgetni pár kerékpáros versenyzővel. Az egyik téma, ami szóba került, hogy szerettünk volna találni olyan valakit, akinek a teljesítménye elegendő ahhoz, hogy átülve rekura, képes legyen egy ilyen komoly versenyt akár 10-20 perces előnnyel megnyerni. A mögöttes cél nyilván az, hogy ha a bringások látják, hogy milyen eredményt lehet elérni egy fekvővel, nyitottabbak lesznek rá, és többen fognak érdeklődni iránta, így jelentősen segíthetne a rekumbensek elterjedésében.
Meglepett azonban a véleményük. Szerintük ebben egy profi számára nincs kihívás, sőt még az se jelentene semmit, ha sikerülne véghezvinni. Miért? Mert mivel fekvővel menne, így az eredménye úgysem hasonlítható össze az országútisokéval, illetve nyilván tudna nyerni, ezért nem is számítana...
Ez elgondolkodtatott. Lehet, hogy teljesen felesleges megpróbálnom elérni valakivel hasonló csúcsdöntéseket? Tényleg nem jelentene semmit, hiszen más kategória?
Nem értem teljesen a dolgot több szempontból sem. Egyrészt szerintem ez azért nem lenne olyan egyszerű, igenis lenne benne kihívás, hiszen ez nem egy időfutam, itt a versenyzők a bolyban haladva könnyedén mennek nagy sebességgel, viszont a fekvősnek legalább az utolsó 60-80 km-en egymagában kellene haladni ahhoz, hogy tényleg komoly előnnyel nyerhessen. (Persze feltételezve, hogy nem rekus bolyban történne a szökés, de attól azért még messze vagyunk sajnos!) Szóló szökés ekkora távon nem egyszerű, de ha mégis, hát örömmel látnám a vállalkozó kedvűeket!
De elgondolkodtató ez a kérdés más nézőpontból is. Mint minden legalább részben technikai sportban, a kerékpározásban is milliárdokat költenek a gyártók a fejlesztésekre és igyekeznek rávenni a sportolni szeretőket, hogy vegyék meg az egyre könnyebb, egyre kifinomultabb bringákat. Miért is? Hát mert egy jobb géppel könnyebb elérni jobb eredményt. Aki pedig győzelemre vágyik, az nem is mond le erről a pluszról, igyekszik beszerezni a legkomolyabb versenygépet, hogy evvel is nyerjen pár perc, vagy akár csak pár másodperc előnyt, vagy fordítva nézve, ne maradjon le azokkal szemben, akiknek már van ilyen.
Ha elfogadom a versenyzők véleményét, akkor miért nem indul mindenki tökéletesen azonos kerékpárral? Hiszen úgy lenne a fair, úgy lenne jobban összehasonlítható, hogy ki mit tud!
Vagy mégsem...
Már az sem mindegy, hogy kinek milyen edzője volt, mennyire tudtak neki segíteni, mennyit tudott gyakorolni, stb. Ezek szerint mindenkinek azonos edzésen kellene részt vennie, hiszen nem számít annak az eredménye, akit profibb edzők készítettek fel és egy csapat segítette a verseny közben... Sőt igazából csak időfutamot szabadna indítani, hiszen ott csak a saját teljesítmény számít, nem vehető igénybe a társak segítsége szélárnyékként. :)
De akkor miért istenítik azt a versenyzőt, aki a Girón, vagy a Tour de France-on úgy nyer egy szakasz, hogy végig a többiek "húzzák", ő pedig csak az utolsó párszáz méteren vág egy nagy hajrát, hogy elsőként haladjon át a célvonalon? Hol volt itt az egyenlő esély? Hiszen egyrészt a társaknak esetleg nehezebb is volt a feladatuk, másrészt akinek jobb társak segítenek, az könnyebben éri el a győzelmet. Ott mégsem mondják rá, hogy nem számít az eredménye, hiszen jobb csapatban ment...
Sőt tovább megyek, ha már így belemelegedtem! Már az is nagyon sokat számít, hogy valaki milyen tehetséges, milyen adottságokkal született. Már külön tudománya van annak, hogy a gyermekek testi felépítéséből kiderítsék, hogy milyen sportágat kellene választania ahhoz, hogy sikeres legyen benne. Na de jobb adottságokkal könnyebb nyerni, ez akkor nem ér! Természetes, hogy egy magas embernek nagyobb esélye van a kosárlabdában, vagy a magasugrásban, mint egy alacsonynak. Mégse egyenlítjük ki az eredményeiket, hogy lássuk, ki is hozta magához képest a legtöbbet! (Bár van ilyen például az ökölvívásban, vagy a bírkózásban.)
Végülis mi számít és mi nem? Hol a határa annak, amit még elfogadunk, és amitől kezdve már nem értékeljük az eredményt annyira? Sőt egyáltalán miért versenyzünk, ha úgyse lehet megállapítani tökéletesen, hogy saját magához képest kié a legnagyobb eredmény? Mert az eredeti gondolat szerint csak ez számítana...
Kíváncsi vagyok a véleményetekre a kérdésben!